Gondoltam, hogy ha fordítást nem is hozok, nehogy már csak hírek legyenek. Ezért megosztok veletek egy kisebb részletet az egyik írásomból, egészen konkrétan a prológust belőle. :) Remélem, tetszeni fog. Várom a véleményeket!
Prológus
Kétségbeesve küzdöttem az életemért. Tapostam a vizet, mert tudtam, hogy minden azon múlik, hogy most meddig bírom. Összeszedtem az erőmet, próbáltam a felszínre úszni, de valami lenn tartott. Minden másodperccel egyre több vizet nyeltem le, a tüdőm szúrni kezdett, míg végül már nem tehettem semmit. Csak a fájdalmat éreztem.
Aztán elmúlt, én pedig csak lebegtem hosszú perceken keresztül. Nem tudtam eldönteni, hogy vajon azt a lebegést érzem-e, amit mindig, amikor vízben vagyok, vagy ez most valami teljesen más. Mindenem átjárta a kábulat, és kísérteties nyugalom szállt meg. Nem éreztem semmit az égvilágon. Furcsa volt, ahogy az összes gondolatom és minden érzésem elszállt, csak a lebegés maradt. A testem könnyűvé vált, mint egy falevél, amit sodor az ár.
Aztán egyszerre vége szakadt. Amikor kinyitottam a szemem, nem tudtam, hol vagyok. Mindent hatalmas köd borított, olyan sűrű, amilyet még sosem láttam azelőtt. A fehérség ott volt mindenütt, mindent elfedett. De abban sem voltam biztos, hogy volt egyáltalán valami ott, ahová kerültem. A ködön kívül.
Végigborzongott a testem, ahogy az agyam kezdte feldolgozni, hogy hol is lehetek. De erre nem gondolhattam! A szörnyű igazságot próbáltam az agyam leghátsó zugába űzni, mintha azzal, hogy nem veszek róla tudomást, nem is létezne. Biztos van innen kiút!
Kétségbeesve kezdtem el szaladni, utat törtem magamnak a ködfátyolon keresztül. Nedves ruháim rám tapadtak, megnehezítve a haladást, de nem adtam fel. Meg kellett lelnem a kiutat. Futottam, de nem találtam semmi olyasmit, ami megnyugtatott volna. Ekkor irányt változtattam: balra fordultam, hátha arra véget ér a kísérteties homály. Egyre jobban átjárt a kétségbeesés, a szomorúság és a magány. Egyedül voltam, és nem számíthattam senkire.
Nem tudom, meddig rohantam, de végül nem bírtam tovább, és lerogytam. A kísérteties némaságot csak az én lihegésem törte meg. Ott ültem a semmi közepén. A veszteség fájdalma fojtogatott, és nem tehettem ellene semmit. Feketén csorgott az ereimben, és lassan eljutott minden tagomba. Semmi sem menekülhetett a sötét kétségbeesés elől.
Ahogy a pokoli érzések egyre erősödtek bennem, úgy lett egyre sűrűbb a köd körülöttem. Én pedig csak ültem ott, és sírtam, mint egy kisgyerek. A könnyeim égették a szemem, mint a tűz, majd hűvösen folytak végig az arcomon. Minden könnycsepp egy nap volt az életemből, egy nap, amit már nem élhettem meg. Egy nap, amit elvettek tőlem.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése