Csontváros - Kimaradt prológus

Ez volt az eredeti prológus a Csontvároshoz. El akartam mondani valamennyit a sztoriból Jace szemszögéből, de aztán ahogy jobban belemélyedtem a könyvbe, rájöttem, hogy jobb, ha főként Clary perspektívájából látjuk őt. Ez sokkal misztikusabbá tette, és egy misztikus karakter mindig vicces.

Kimaradt prológus


A jelek a bőrén elmesélték élete történetét. Jace Wayland mindig büszke volt rájuk. Néhány fiatal a Klávéból nem szerette a csúf fekete betűket, nem szerették az irón okozta égő fájdalmat, amikor az a bőrükbe vágott, nem szerették a rémálmokat, amik akkor jöttek, amikor a rúnák túl erősen beivódtak valaki húsába, aki még nem volt kész. Jace nem érzett irántuk szimpátiát. A saját hibájuk, hogy nem voltak erősebbek.

Ő mindig erős volt. Annak kellett lennie. A legtöbb fiú az első jelét tizenöt éves korában kapja. Alec tizenhárom volt, és az nagyon fiatalnak számított. Jace kilenc. Az apja egy faragott elefántcsont irónnal vágta bele a jeleket a bőrébe. A rúnák kibetűzték a saját igazi nevét, és még más dolgokat is. – Most már férfi vagy – mondta az apja. Azon az éjszakán Jace aranyból és vérből épült városokkal álmodott, magas csonttornyokkal, amik hegyesek voltak, mint a szilánkok. Már majdnem tíz éves volt, és még sosem látott várost.

Azon a télen az apja először vitte el Manhattanbe. A kemény járda mocskos volt, az épületek zsúfoltak, túl közel egymáshoz, de a fények sziporkázóak és gyönyörűek. És az utcák tele voltak szörnyekkel. Jace azelőtt csak az apja könyveiben látta őket. Vámpírok a szépségükkel, halott fehér arcuk, mint a papír. Vérfarkasok az ő túl-éles fogaikkal és a farkas szagukkal. Boszorkánymesterek a macskaszemükkel és a hegyes fülükkel, néha villás farok nyúlt ki az elegáns bársony kabátjuk szegélye alól.

- Szörnyek – mondta az apja undorodva. A szája sarka mosolyra görbült. – De ugyanolyan vörösen véreznek, mint az emberek, amikor megölöd őket.

- És mi van a démonokkal? Ők is vörösen véreznek?

- Néhányan. Néhányan hígan, zöld méregként, néhányan ezüstösen vagy feketén. Van itt egy hegem egy démontól, aki zafírszínű savat vérzett.

Jace csodálva meredt az apja hegére. – És sok démont öltél meg?

- Igen – mondta az apja. – Egy nap, te is így teszel majd. Arra születtél, hogy démonokat ölj, Jace. A csontjaidban van.

Már évekkel teltek el azóta, hogy Jace az első démonát látta, és az apja is évekkel ezelőtt meghalt. Félrehúzta a pólóját, és a hegre nézett, ahol az az első démon megkarmolta. Négy párhuzamos karmolásnyom futott végig a szegycsontjától a válláig, ahol az apja bevéste a rúnákat, amik gyorssá és erőssé tették, és elrejtették a mondénok szeme elől. Sebes, mint a szél; erős, mint a föld; halk, mint az erdő; átlátszó, mint a víz. 

Jace a lányra gondolt az álmaiban, akinek fonott, skarlát haja volt. Az álmaiban neki nem volt láthatatlan. Több mint tudatosan nézett rá. Felismerés volt a szemeiben, mintha ismerné őt. De hogy láthat át egy emberlány az ő varázslatán?

Reszketve ébredt fel, fázva, mintha meztelen lett volna. Ijesztő volt ilyen sebezhetőnek érezni magát, ijesztőbb, mint bármelyik démon. Reggel kérnie kell Hodge-tól valamilyen rúnát, ami véd a rémálmoktól. Talán lesz valami ilyesmi az egyik könyvében.

De most nem volt erre idő. Sötét tevékenységet észleltek egy éjszakai clubban, a belvárosban, petyhüdt, lecsapolt emberi testeket találtak, ahogy a nap feljött. Jace belebújt a dzsekijébe, ellenőrizte a fegyvereit, tintajeles kezét végigfuttatta a ruhán és a fémen. Jelek, amiket semmilyen emberi szem nem láthat – és ezért hálás volt, az álombéli lányra gondolva, aki úgy nézett rá, mintha semmiben sem különbözne tőle. A varázslatukon kívül a jelek a testén végül is csak jelek volt, semmivel sem több erővel, mint a hegek a csuklóján vagy a mellkasán, vagy a mély heg a szíve fölött. Ahol az apja gyilkosa ledöfte, amikor tíz éves volt.

- Jace!

Nevének hallása kirángatta az ábrándozásból. A folyosóról hívták őt, Alec és Isabelle, türelmetlenül, a vadászatra és az ölésre mohón. Kisöpörve a rémálmokat a gondolataiból, Jace elindult, hogy csatlakozzon hozzájuk.




Egy megjegyzés tőlem: Látszik, hogy ez még tényleg a kezdetekkor volt, hiszen a későbbiekben kiderül, hogy "az apja" soha nem szólította Jace-t Jace-nek, hanem Jonathan-nak, és hogy a Jace becenevet Lightwoodék találták ki.

Oszd meg Google Pluson

A szerző: Deszy

Deszy a bloggerkedést fanfictionökkel kezdte, azután hamar más területre nyargalt. Jelenleg könyves blogot vezet, Cassandra Clare rajongói oldalát, előzeteseket feliratoz, és próbál képben maradni a kedvenc színészei és sorozatai tekintetében is.