Steph fűzte hozzá: Ez a részlet az eredeti epilógusból lett kivágva. Habár részben elmagyaráztam Emmett háttértörténetét a 14. fejezetben, aminek a címe Ösztön és akarat, de hiányzott nekem, hogy nem fejti ki a saját szavaival.
Emmett és a medve
Meglepett, amikor rájöttem, hogy Emmett és köztem valamilyen furcsa atyafiság kezd kialakulni, különösen, hogy egyszer ő volt számomra a legrémisztőbb. Az lehetett az oka, hogy mindketten ugyanúgy lettünk beválasztva a családba. Mindkettőnket szerettek – és mi viszontszerettünk -, míg emberek voltunk, bár az ő esetében csak kis ideig. Csak Emmett emlékezett, csak ő értette meg igazán a csodát, hogy Edward engem választott.
Erről először egyik este beszéltünk, amikor hárman a nappali világos kanapéján heverésztünk. Emmett csendesen az emlékeiről mesélt, amik jobbak voltak, mint a tündérmesék, míg Edward a kaja projektre koncentrált. Eldöntötte, hogy meg kell tanulnia főzni, csodálkozásomra, és ez elég nehéz volt valódi ízlelés és szaglás nélkül. Mégiscsak van valami, ami nem megy könnyen neki. Összeráncolta tökéletes homlokát, ahogy a sztárséf ízlés szerint ízesítette meg az ételt. Visszafojtottam egy mosolyt.
- Aztán befejezte a játszadozást velem, és tudtam, hogy meg fogok halni – emlékezett vissza halkan Emmett, befejezve emberi éveinek meséjét a medve történetével.
Edward nem figyelt ránk. Ő már hallotta korábban. – Nem bírtam mozogni, és a tudatom kezdett elszállni, amikor meghallottam. Másik medvének hittem, és harcnak a hullám fölött. Aztán hirtelen úgy éreztem, repülök. Azt hittem, meghaltam, de megpróbáltam kinyitni a szemem. Aztán megláttam őt – az arca hitetlenkedő volt az emléktől; maradéktalanul átéreztem, amit ő – és tudtam, hogy halott vagyok. Nem igazán bántam a fájdalmat. Harcoltam, hogy nyitva tartsam a szemem. Egy pillanatot sem akartam elmulasztani az angyal arcából. Delíriumos állapotban voltam, természetesen, csodálkoztam, miért nem voltunk még a mennyországban, arra gondoltam, messzebb lehet, mint ahogy vártam. Vártam, hogy elrepítsen. Aztán elvitt engem Istenhez. – Mély hangon nevetett, morajlón. Könnyen elhittem, hogy bárki erre a következtetésre jutott volna.
- Azt gondoltam, ami ezután következett, az ítéletem volt. Kicsit túl sokat mulattam emberi életem húsz évében, így nem leptek meg a pokol lángjai. – Újra nevetett, míg én megborzongtam. Edward karjai önkéntelenül szorosabban fontak körbe. – Ami meglepett, az az volt, hogy az angyal nem tűnt el. Nem tudtam megérteni, hogy hogy hagyhatnak valami olyan gyönyörűt velem maradni a pokolban. De hálás voltam. Mindig, amikor Isten ellenőrizni jött, féltem, hogy elviszi tőlem, de soha nem tette. Kezdtem azt gondolni, hogy talán a prédikátoroknak, akik az irgalmas Istenről beszéltek, mégis igazuk volt. Aztán a fájdalom eltűnt… és mindent elmagyaráztak nekem.
Meglepődtek, milyen kevéssé zavart a vámpír dolog. De ha Carlisle és Rosalie, az én angyalom, vámpírok voltak, hogy lehetne ez rossz? – Bólogattam, teljesen egyetértve, ahogy folytatta. – Kicsit több bajom volt a szabályokkal… - kuncogott. – Eleinte teljesen lefoglaltalak, nem igaz? – Emmett játékosan oldalba lökte Edwardot, ami mindkettőnket megrengetett.
Edward horkantott, anélkül, hogy elnézett volna a tévéről.
Látod, a Pokol nem is olyan rossz, ha magaddal vihetsz egy angyalt – biztosított pajkosan. – Amikor majd beletörődik az elkerülhetetlenbe, jól fogod csinálni.
Edward ökle olyan gyorsan mozdult, hogy nem is láttam, mi hajította át Emmett-et a kanapé háttámláján. Edward szeme el sem hagyta a képernyőt.
- Edward! – szidtam elborzadva.
- Ne aggódj emiatt, Bella! – Emmett higgadt volt, és újra a helyén ült. – Tudom, hol találom. – Elnézett fölöttem Edward profiljára. – Egyszer úgyis le kell tenned a csajt – fenyegetőzött. Edward válaszul csak morgott, anélkül, hogy felnézett volna.
- Fiúk! – jött Esme rosszalló hangja a lépcső tetejéről.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése