Nem tartozom azok közé, akik évek óta SZJG rajongók, hiszen csak idén találtam rá a sorozatra, abban az értelemben, hogy idén olvastam el a könyveket. Mert ismerni már előtte is ismertem, és némiképp értetlenül szemléltem az eseményeket, hogy vajon mit tud ez a könyv, amiért ennyien ennyire szeretik, és hogy vajon milyen ez a Cortez gyerek, aki maga mögé utasított olyan YA szereplőket az Álompasi szavazásban, mint Jace, Peeta, Edward, Damon és még sorolhatnám. Végül annyira kíváncsi lettem, és annyira győzködtek, hogy megadtam magam. Minden értelemben, mert nem csak hogy elolvastam a könyveket, hanem bekerültem abba a társaságba, ahol Cortez, Zsolti, Kinga, Ricsi és a többiek a mindennapok részét képezik.
Ez most nem egy szokványos könyves beszámoló lesz tőlem, mint ahogy gondolom, erre már rá is jöttetek. Nem leírom, mi volt a véleményem az utolsó kötetről - persze azt is leírom majd valószínűleg egy másik posztban -, de valahogy így az utolsó résznél úgy érzem, az egész élményről kell írnom, arról, hogy mit jelentett számomra a sorozat, hogy mit kaptam tőle.
Akik kicsit jobban ismernek, azok tudják, hogy már nem vagyok gimis, az egyetem padjait nyüstölöm, és olyan típus vagyok, aki igenis visszasírja a gimis éveket. De valahogy ahogy a hónapok, évek telnek, az érzés egyre inkább halványul, az emlékek kissé háttérbe szorulnak... Nem azért, mert már nem vágyunk vissza, nem azért, mert elfelejtjük őket, hanem egyszerűen azért, mert a mindennapok tengerében elvesznek. Ahogy mondani szokás - és ahogy azt Reni szülei is megjegyzik az utolsó kötetben - az élet megy tovább.
De ez nem jelenti azt, hogy néha nem esik nagyon jól visszanézni, és nosztalgiázni kicsit. Az én gimis éveim nem tegnap voltak, de azért nem is olyan régen. Így még tökéletesen át tudom érezni azokat a dolgokat, amelyek Reniék mindennapjait megtöltik - mert bizony nálunk is ment az msn, amit aztán felváltott a Facebook, mi is Honfoglalóztunk infó órán, átéltük a Twilight lázat, előtte a Tokio Hotelt és még sok minden mást, ami az SZJG lapjain felbukkan. És azt hiszem, valahol itt lehet megragadni az SZJG sikerének titkát: rólunk szól.
Mi vagyunk Reni. Mi vagyunk Kinga. Mi vagyunk Ricsi. Mi vagyunk Gábor. Mi vagyunk Zsolti. Mi vagyunk Dave. Mi vagyunk Virág. Mi vagyunk Andris és Robi. (Na jó, Cortez talán nem, mert hát Cortez mégiscsak Cortez. :P) Ez a mi történetünk. Hiszen melyik gimis lány nem élte át, hogy távolról ábrándozik a menő srácról? (Szerintem 100%-os lenne az aránya azoknak, akiknek megvolt a maguk Cortezük, még ha nem is volt olyan szerencséjük, mint Reninek, hogy végül össze is jöttek.) Melyik osztálynak nem volt meg a maga mókamestere, a különce, a strébere?
Olyan dolgok ezek, amelyeket mind jól ismerünk. A mi osztályunknak is megvolt a maga Zsoltija, Kingája, Virágja, Corteze, Renije annak idején. És talán pont ez a kulcsa annak, hogy olyan könnyedén megszeretjük ezeket a szereplőket. Mert a sorozat olvasása közben osztálytársainkká válnak. Nekem - nyugodtan mondhatom - az SZJG jelenti a harmadik - illetve negyedik - osztályom, és az amúgy körülbelül 70-80 főhöz, akik eddig általánosban és gimiben az osztálytársaim voltak, hozzácsapom még ezt a 12 - illetve 13 - szereplőt, a 12/b-t.
És ha már élethű szereplőkről beszélünk, a tanárokat se felejtsük el! Kardosról és Mádayról olvasva nekem rögtön beugrott az egyik gimis tanárom. Maradjunk annyiban, hogy olyan típus volt, mintha Kardost és Mádayt összegyúrnák. (Bizony, nekünk is kijutott a jóból! :D Ráadásul három tantárgyat is tanított... No comment.)
Ahogyan Leiner Laura is mondja az utószavában, ez a könyv elindult a saját útján. Azért, mert ez a történet él. Mert Reni, Kinga, Kardos, Máday köztünk élnek, elsétálnak mellettünk az utcán, felszállnak velünk a metróra, mellettünk ülnek a villamoson. Hétköznapi alakok, hétköznapi történettel, de pontosan ezért szeretjük őket.
És talán pontosan ezért volt az utolsó - illetve az utolsó két - kötet mindenki számára annyira érzelmes. Mert amellett, hogy hozta a megszokott humort, és a hétköznapok gondjait, még valamiről szólt: a búcsúról. Búcsút mondtunk ezeknek a szereplőknek, pontosan úgy, ahogy annak idején búcsút mondtunk a saját osztálytársainknak a ballagásunkon. Fájó a búcsú, ahogyan Reni annyiszor leírja, egyszerre vidám és keserű.
Ezt a könyvet személy szerint úgy éltem át, mint a saját végzős évemet. Minden pillanatát megéltem, sírtam, nevettem és soha nem fogom elfelejteni, hogy aztán a végén megcsapjon a biztos tudat: vége van. Szomorú dolog ez, de közben gyönyörű is. Mert az elválás nem lenne ilyen nehéz, ha előtte nem éltünk volna át valami csodálatosat.
És hogy mi kavarog bennem most, hogy befejeztem az utolsó kötetet? Nehéz szavakban elmondani. Nem mondhatom, hogy az SZJG-n nőttem fel, azt sem, hogy ez a sorozat szerettette meg velem a könyveket. Még csak azt sem, hogy végigkísértem a kezdetektől a sikert. De annyi érzés és gondolat jár a fejemben: például hála, amiért visszarepített a gimis éveimbe és amiért ennyit nevettem. Kicsit sajnálom, hogy nem a saját gimis éveimben talált rám a sorozat, mert annyi minden van, amit szívesen megvalósítottam volna a mi osztályunkban is. (Végzős balhé? Mekkora ötlet! Meg az a doboz is. Meg a Valentin-napi kis adok-kapok.) Másrészről viszont örülök, hogy már nem gimis fejjel olvastam, mert így elmondhatom: kétszer éltem át a gimis éveket. Egyszer a valóságban, egyszer ennek a sorozatnak a lapjain. Átjárhatott a nosztalgia érzése, ahogyan talán még soha nem járt át. Köszönet érte, Leiner Laura!
Végül pedig még egy utolsó gondolat azoknak, akik még a saját gimis napjaikat élik, akik még koptatják azokat a bizonyos padokat és akik még félelemmel tekintenek saját végzős napjaik végére és az érettségire. Nem mondom, hogy könnyű lesz, nem mondom, hogy minden simán fog menni, nem mondom, hogy nem lesznek könnyek, hogy nem fognak hiányozni emberek, pillanatok, tanárok(!), az iskola legkisebb aprósága is (például én a mai napig siratom a vízforralónkat... Ne kérdezzétek! :D). De ahogy már az elején is írtam, az élet megy tovább. Reniék napjai véget értek az utolsó oldalon, és nem tudjuk, hogyan alakult az életük ezután, hogy tartották-e a kapcsolatot, hogy együtt maradtak-e a párok. A saját tapasztalatomat azonban elmondhatom, és örömmel jelentem: van rá mód! Épp ennek a hónapnak az elején jöttünk össze újra az osztálytársaimmal egy buli erejéig, és még mindig tartjuk a kapcsolatot, ha nem is minden nap. Még mindig imádom őket, még mindig tudunk beszélgetni, hülyülni, nosztalgiázni... A legjobb barátságok pedig nem érnek véget, ha kicsit is odafigyel az ember. Nem lesz ugyanolyan, hiszen hogy is lehetne, amikor mindenki szétszóródik - ha nem is Párizsba -, de Magyarországon belül mindenfelé. De amíg a barátság tart az a heti, havi, kéthavi egy-egy találkozás is aranyat ér, és megtölti boldogsággal az embert! És a párosok rajongóinak mondanám: nem minden kapcsolat ér véget a végzős évvel. Nálunk két szerencsétlen, akik együtt jártak, az ország két végébe került - Szombathely és Debrecen -, és még mindig együtt vannak. (Három éve ballagtunk.)
A soraimat pedig a címekből vett gondolattal zárnám, ami érvényes a ballagás utáni és az SZJG utáni időszakra is: A Kezdet talán nehéz, és Egyedül érzitek magatok, de a Remény mindig ott van, hogy Együtt lehessetek, mert a Barátok megmaradnak, és végigkísérnek az élet Útvesztőin, ha szerencsétek van és dolgoztok érte, Örökké.
Ez igen bemjutató!!!:D
VálaszTörlés